21. századi mitológiák

Peter Conrad tasmaniai származású irodalomtudós, az Oxfordi Egyetem professzora. Reneszánsz érdeklődését illusztrálja, hogy korábban behatóan foglalkozott Verdi és Wagner, Orson Welles és Alfred Hitchcock munkásságával is, de a széles körű ismertséget és népszerűséget a BBC-n futó rádió­műsora, a 21st Century Mythologies (21. századi mitológiák) hozta meg számára. Fő művét is erre a sorozatra alapozza, 27 rövid írásban mutatja be a Homo sapiens olthatatlan vágyát a mindennapi mítoszokra. Szerzőnk szerint a modern kor „minden egyes szimbóluma – tűnjön az bármilyen triviálisnak is – rejtett jelentést hordoz, szorosan kapcsolódva a régi korok mitológiáihoz, folytonosan szavak nélküli jeleket küldve a világba”.

Conrad szerint napjainkban több mítosz virágzik, mint bármikor a történelemben. „A laptopokat és okostelefonokat az Édenkert tiltott gyümölcsét idéző logó alatt árulják; a tévés valóságshow-kban klasszikus nimfák táncolnak; a bestseller regényekben hemzsegnek a mitikus lények, például a jóvágású vámpírok. Nárcisz is visszatér, valahányszor szelfit készítünk.” Mindez nem független attól, hogy az életünket márkák dominálják, s még a politika mesterségét is „imázstanácsadók” segítségével gyakoroljuk (Obama, az utóbbi évtizedek egyik legsikeresebb mítoszépítője az egyetemen mélyrehatóan tanulmányozta a kultúrtörténet nagy mítoszait). Korunk vallása a történet­mesélés (storytelling) lett, amely inkább a narratívák építésére, semmint az igazság megvilágításra törekszik. Kiváló példa erre a közösségi média, ahol önmagunk (vagy éppen mások) mitikus változataiként pozicionáljuk magunkat.

Szerzőnk úgy látja, hogy mindezen tendenciák eredményeként a mítoszok már nem csupán egy aspektusát adják a társadalmi életnek, hanem eggyé váltak a valósággal. Innentől azonban a mitológia nem csupán a kreativitás tárháza, hanem lehet halálos is, vagy ami még rosszabb, olyan rendszer, amely „immunis a kifinomult viccelődésre”. Conrad szerint ennek legékesebb példái az álvallásos szekták és kultuszok, például az Iszlám Állam, amelynek katonái fekete zászlókat lobogtatnak és teológiai mantrákat szavalnak, miközben csoportosan mártírrá válnak. Ezek a „márkák” és szervezetek egyfajta „alacsonyrendű mitológiát” alkalmaznak, azonban mindig sikerrel győzik meg a „hiszékeny neofitákat”. Hatékony ellenszerük szinte sosem az, hogy hagyományos eszközökkel hadakozunk ellenük, sokkal inkább, hogy jobb mítoszokat találunk ki náluk. Persze csak kellő alázattal, hiszen ahogy Adorno a költészet és Auschwitz kapcsolatáról fogalmazott: „Még a legszélsőségesebb végzettudat is azzal fenyeget, hogy üres fecsegéssé fajul.”

Conrad a jövő feltérképezésében is meghatározó szerepet tulajdonít a mítoszoknak. „Egy poszthumán világ áll előttünk, amelyet az orvosbiológiai tudományok és a mesterséges intelligencia fejlődése alakít. A digitális technológia máris újraértelmezte a valóságot, megváltoztatta identitásérzékünket, közvetítette a másokkal való kommunikációt, és megváltoztatta az elme és a test közötti egyensúlyt.” A mítoszok mindig segítettek megérteni, honnan jöttünk. Most, amikor a közösségeinkben és a bolygónkon végbemenő változások üteme miatt egyszerre érezzük magunkat halálra rémítve és elragadtatva, azt is megérthetjük belőlük, hová tartunk.